Sári, tizenkét éves szívében vibráló pezsgéssel indult új barátnője felé, akivel fél éve ízlelgették már, milyen is belépni egy másik kamaszlány univerzumába. Meleg-aszfalt illatú szombat délután, arcsimogató napsütéssel. Jókedvűen. Tavasz volt újra.

 Bátyjai örökké faggyúszagú, rendetlen szobái után különleges élményt jelentett az idegen házban, egy másik lány világának, eperszerű illata. Mámoros izgalom volt kipróbálni Szilvike valószínűtlenül színes ceruzáit, amelyeket kamionos édesapja hozott „nyugati” útjainak egyikéről, ahogyan az idegen nyelven, arany festékkel feliratozott kozmetikumokat és a soha nem látott csillogású selyem hajgumikat is.

Minden együtt töltött délután vibráló, izgalmas érzések millióival halmozta el a két tinédzser lelkét. A barátság fogalmába lassanként kötődés érzése költözött, a kettéosztott Donald rágógumik aromájával, a mozikban dübörgő Dirty Dancing szenvedélyes dallamaival és a Bravo újságok fényes lapjain pózoló, lehetetlenül tökéletes fogsorú nyugat-európai kamaszok fotóival együtt. Ez már igazi egymás mellett álmodás volt a világról és a jövőről, a felnőtté válás titkainak bájosan suta találgatásával.

Amikor Sári a barátnő házához közeledett, a gyomortájékán alakuló jóleső bizsergése mindig egyre erősödött, mint fociban az ellenfél térfelére tévedve, egy barátságos meccsen. Nincs mitől tartania, mégis más, újszerű perspektívába kerülnek a dolgok, Szilvike szobájának kincsei között. A néhány hónapja elkészült sorház még friss mész szagú volt. Az utcafronti bejárathoz vezető néhány métert átmenetileg sercegő kaviccsal szórták le.

Éva néni, a barátnő mosolytalan, kimérten viselkedő anyukája nem szerette, ha a lányok nem törölték meg alaposan lábukat a házba belépve, ezért Sári hosszasan dörzsölte cipője talpát, mielőtt csengetett. Szeretett volna megfelelni Éva néni elvárásainak, de ártatlan, gyermeki tekintete egy pillanatra elhomályosult.  Mi van, ha Szilvike helyett Éva néni nyit ajtót, azzal az örökké lefitymáló szájhúzásával, amelyet csak boldogtalan takarékszövetkezeti ügyintézőkön felejt a sors az utolsó ügyfél után.

Nem volt ez idegen számára, hiszen otthon sem látott mást, pedig édesapja nem is ügyintézőként dolgozott. Sári úgy gondolta, hogy az igazán fontos embereknek, akik magas beosztásban dolgoznak, mert okosak, egyszerűen jár ez a lekicsinylő szájtartás. Joguk van hozzá, hiszen sokat tanultak érte.

Édesapja esetében ez gyakran egészült ki gúvadó szemekkel, ha fegyelmezni kívánt, vagy összeráncolt homlokkal, ha ideges volt. A grimaszok partitúráját Sári már egészen jól értelmezte édesapja esetében és, mint a cirkuszi kutya, viselkedését ezeknek megfelelően alakította. Tudta, hogy apja arcizmainak önkéntelen feszülése egy héten egyszer biztosan feloldódik majd, ha csak pillanatokra is. Amikor a szombati húsleves mellé édesanyja szertartásszerűen az asztalra helyez egy tál retket is. Olyankor pillanatnyi meleg csend suhan át az asztal felett.

Éva néni mimikája azonban egyelőre megfejthetetlen kódrendszernek tűnt, különösen azért, mert kemény és merev arca mögül néha egészen lágy hang buggyant elő váratlanul.

Sári, az ajtóban állva kissé feszülten várakozott, hogy vajon ma ki nyit ajtót. E pillanatnyi aggodalomtól,  kezét a ruháján még utoljára végigsimította, egyet krákogott és izgalmában egy ütemen belül kétszer is levegőt vett, amikor a kulcs belülről megcsörrent, a kilincs pedig megmozdult. Az ajtó kinyílt, de nem egészen, csak résnyire.

Szilvike állt ott. 

Sári, sugárzó tekintettel várta, hogy a rés nagyobbra nőjön és végre beléphessen a közös viháncolások izgalommal teli palotájába, ahol a TV képernyője már színes, a kanapé bőr és az import banánok is számolatlanul hevernek a konyhapulton szétdobálva.

A rés azonban nem mozdult. Sári fejében átsuhant egy tréfás gondolat, hogy Szilvike a résben épp úgy fest, mintha csak egy szeme lenne és fél lába.

- Beengedsz?-kérdezte csilingelő hangon.

Szilvike hallgatott. Csend ült közéjük egy rövidke pillanatra, aminek felismerése épp olyan váratlanul ért el Sári elméjéhez, mintha csak valaki hirtelen egy pisztolycsövet nyomott volna a halántékához. Végigpergett fejében az elmúlt napok filmje, hogy hibázott-e. Mondott-e bántót, tett-e sértőt, gondolt-e elítélhetőt Szilvikével kapcsolatban? De semmi. Makulátlanul hófehér volt, minden filmkocka.

Szilvike csak állt, orrát a résen kidugva és rideg kék szemmel mereven nézett barátnőjére. Egyszercsak nagy levegőt vett és furcsán nyugodt hangon megszólalt.

- Anyám azt mondta, hogy nem örül, ha itt lát. Mert zsidó vagy.

Ezzel az ajtó bezárult.

Sári csak állt, még mindig az ajtót bámulva. Így érezheti magát a hontalan, amikor először utcára lökik, majd még a rongyos motyóját is utánadobják. 

Zsidó vagy. Ez a két szó zakatolt a fejében egyre. Zsidó vagy.

A szégyen lassanként pírba borította az arcát. Egyszeriben valamiért menthetetlenül mocskosnak érezte magát.

Tétován megfordult, hogy hazainduljon. Csak úgy a fal mentén, halkan, leszegett fejjel. Valamiért így esett most jól.

Tudta, hogy Éva néni nem tévedett. Rajtakapta, lefülelte, mint a tolvajt. És könyörtelenül el is ragadta tőle a zsákmányt, amit már naivan a magáénak érzett.

Életében először és kétségtelenül utoljára.

Elvette tőle egy életre, mindörökre lefitymáló grimasszal a száján, az összes tavaszi szombat délután minden kék szemű Szilvikéjének elérhetetlenül eper illatú elfogadását.

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.