Ha a ma feltörekvőben lévő “férfikozmetika” múltbéli gyökereit kutatjuk, merőben el kell vonatkoztatnunk a női szépségápolás kapcsán megszokott eszközöktől, anyagoktól és eljárásoktól.

Városlakó ükapáink számára bizonyára több jelentéssel bírt azon korong alakú, sárgaréz cégér, mely a borbélyműhelyeket volt hivatott hirdetni. Hagyományos borbély négy borbélytányérral hirdette üzletét, aki viszont a felcserektől elvárható tudást is birtokolta, öt borbélytányérral különböztette meg magát. A borbély mesterség története az ókorra nyúlik vissza, amikor a borbélyok nemcsak a megfelelő külcsín titkait ismerték, de jó felcser módjára sebeket gyógyítottak, fogakat húztak és gyógyíreket is készítettek. A szakma általános megbecsültségét is leginkább sebészeti tevékenységével vívta ki.

A magára igényes úri közönség hetente akár többször is felkereste borbélyát borostája eltüntetésének, avagy hajának, szakállának, bajuszának fazoníroztatása céljából. Ezen 40-50 perces, meghatározott protokoll szerinti műveletsor több volt, mint a külcsín ápolásának egyszerű rutinja. Az igényes férfiközönség találkahelye volt, amely lehetőséget nyújtott az információk kicserélésére, az aktuális történések megvitatására.   

A szőrzet eltávolítását klasszikus borotvával végezték, amelyet többnyire “Polár-fával” éleztek, ezt követően a megélezett pengét fenőszíjon “fenték át”. A fenőszíj egy, a borbélyszékhez rögzített bőrszíjat takart, melynek egyik oldalát durva vászon borította. A fenőszíj megfelelő állagának megóvására külön, speciális olaj (pl. paraffin olaj, repceolaj) szolgált. A borbélyműhelyek által használt anyagok szinte kizárólag a természetben megtalálható, tiszta növényi és ásványi anyagokból készültek.

A szőrzet eltávolítása annak gőzölt kendővel történő felpuhításával indult. Ezt követően a szappanozó tál, a szappan és a hasogatott disznószőrből, vagy borzszőrből készült pamacs segítségével a borotválandó felületet beszappanozták. A vendég álla alá egy vesetál került, majd elkezdődött a mintegy háromnegyed órát is igénybe vevő borotválási rituálé. A hagyományos “késes” borotva és a szőrnövekedéssel megegyező borotválási technika olyan alapossággal távolította el a szőrzetet, hogy a szőrbenövés és az ezt gyakorta kísérő szőrtüszőgyulladások csekély eséllyel alakulhattak ki.  A borotválást arcszesszel történő bőrfertőtlenítés követte. Esetleges vérzés esetén a vérzéscsillapításra timsó (stift) volt használatos.

A szőrzet festésére ólomtartalmú szert, diófalevél kivonatát, hennát, vagy indigót, fixálás esetén cukros vizet, fényesítésre sört alkalmaztak. A bajusz formája rendkívüli jelentőséggel bírt. Ennek kialakítása speciális bajuszsütővassal történt. A fazon megválasztásában nemcsak az esztétikai szempontok, de bizony a közvélekedés is nagy hangsúlyt hapott.

A jellem és a bajusz formájának egymásrahatásában hívők azt vallották, hogy a végénél felkunkorodó bajusz csakis ambiciózus, magamutogató embert takarhat. A felfelé pödört bajusz tulajdonosa barátságos, nyugodt ember, aki azonban szereti, ha igazat adnak neki. A vékonyka bajusz, játékos kedvű világfit hirdetett, a légybajuszost sznobnak, a császárbajuszost kedvesnek és joviálisnak vélték. Párválasztás esetén a nagy bajusz mindenképpen előnyt jelentett, mert hűséges és jellemes férfiút sugallt. Ha tulajdonosa ráadásul önfeledt pillanataiban még felfelé is pödörgette szőrzetét, megkérdőjelezhetetlenül elnyerte a “jó természetű, életigenlő” jelzőket. Jaj volt annak azonban, aki lefelé sodorgatta bajuszát, mert azonnal rosszkedvű, mogorva jellemet tulajdonítottak neki. Sportoló és komornyik megkülönböztetésére egyszerű szabály szolgált. A sportoló rövid, szúrós bajuszt viselt, a komornyik pedig hosszú, selymes, széleset! 

Tanácsos volt sűrűn használni a bajuszvágó ollót és csipeszt, mert egy-egy kilógó szőrszál láttán a közhiedelem rövid időn belüli veszekedés rémét sejtette. Előremutató kefebajusz pedig csalhatatlan jele volt annak, hogy viselőjének látása előbb-utóbb meggyengül. Nők esetében a megerősödött bajusz-szálacskák rossz ajánlólevélnek tűntek egy esetleges tervezett férjhez menetel esetén, egyértelmű volt ugyanis, hogy a frigy megköttetésével a nő viseli majd a nadrágot. Egyik fontos életvezetési szabályként pedig azt tartották, hogy: “akinek nincs bajusza: ne igyon kávét, mert soha nem fog kinőni a bajusza!” 

A bajusz gyors formára igazítását könnyedén lehetővé tették az összecsukható bajuszsütővas szettek és a forma megtartására szolgáló különböző bajuszkötők. Ezek akár utazásnál, akár otthoni körülmények között is praktikus megoldást jelentettek a renitens szálak megregulázására. 

King Camp Gillette amerikai feltaláló William Emerson Nickerson feltalálótársával 1901-ben szabadalmaztatta az eldobható borotva tervét, 1904-ben pedig a kétélű borotvát. Ezen eszközök terjedését az l. Világháború ínségei nagyban megsegítették, így kuncsaft híján lassanként csökkent a borbély szakma jelentősége, illetőleg lassanként új célcsoportot volt kénytelen megcélozni: a nőket és hajkoronájukat. Már az 1872-es Ipartörvény is néven nevezte a fodrászokat, akik kizárólag hajvágásra és frizurakészítésre koncentráltak. Magyarországon szép lassan eltűntek az arcszőrzettel foglalkozó borbélyok és műhelyeik.

Manapság azonban a tengerentúlon, Nyugat-Európában és most már hazánkban is újra feltámadni látszik e nemes szakma és hagyományai. Újra esélyt kaphatnak tehát a stílusos, megfáradt férfiak, hogy ellátogathassanak (remélhetőleg a jövőben egyre több) borbélyműhelybe, mint “a férfiember egyik utolsó menedékébe” (ahogyan egy Saint Louis-i borbély fogalmazott).

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.