Nyár volt. Zánkai balatoni tábor.

A táborlakók koradélutánjai az ebéd utáni lelassult emésztés és a kánikula kábaságában teltek. Napoztak, dinnyemagokat köpködtek, snóbliztak, vagy csak ráérősen olvasgattak. Csendes pihenő volt.

Baba arcú Jucus barátnőmmel pezsgett bennünk a tizenhat éves lányokra jellemző kalandvágy, így elhatároztuk, hogy ezalatt néhány órára óvatosan kisétálunk a nagy kapun, hogy aztán az első stoppal átruccanjunk Balatonfüredre, céltalanul.

Sem a környéket, sem a stoppolás íratlan szabályait nem ismertük, így maradt az amerikai zenés klippekből elcsípett koregográfia. A rövidnadrág szárát még feljebb tűrtük, a pólónk egyik vállát lehúztuk. Felemelt hüvelykujjal le-föl lóbáltuk karjainkat, hogy sokat ígérő mosollyal és szuggesztív liba nézéssel valahogyan megpróbáljuk elcsípni a tovasuhanó sofőrök tekintetét.

Az ostoba kis trükkök hatottak, így néhány percen belül vihogva gurultunk Balatonfüred felé egy idegen szagú autóban, azzal az új felismeréssel a szívünkben, hogy lám, rügyfakadás előtt álló női energiáink minden kaput képesek megnyitni, ha akarjuk.   

A füredi fagylaltozás harsány önfeledtségéhez a könnyed stoppolás élménye megadta a jókedvet, ám igencsak sürgetett az idő, hogy a visszautat is elkezdjük szervezni. Sötét esőfelhők gyülekeztek ugyanis a tó felett. Erőltetett tempóban siettünk vissza a Zánka felé vezető főút szélére. A szemerkélő esőben alig lendültünk akcióba, amikor váratlanul, egy igen szemrevaló, cápa formájú, metálszürke, nyugati autó lassított mellettünk.

Kajla fiúosztálytársaink talán ezeket nevezték az autós kártyában „áramvonalasnak”.

Erről közelebbi információval nem rendelkeztünk, de a jármű kétségtelenül feltűnt a jól megszokott narancssárga Skodák és mustársárga Wartburgok között. Az autó ablaka legördült, szőkéből jó ideje őszre váltott hajú, kék szemű, megkímélt arcú, nagyapánk korú, kedélyes úr vezette, aranykerettel övezett szemüvegben. Teljes fogsorát láttató széles mosollyal mutatott a hátsó ülésre, hogy „pattanjatok be lányok, hisz milyen szerencse, hogy épp Zánkára tartok”.

Ámulva vettük szemügyre a nyugati gépjármű belső kialakítását és a makulátlan, szürke bőrüléseket, miközben eső áztatta hajunkat igyekeztünk vállalhatóan előnyössé rendezni zavarunkban. Egészen megilletődtünk ugyanis az élménytől, hogy egy ilyen remek járgány kifinomult ízlésű tulajdonosa észreveszi két magunkfajta, kamaszlány idétlen kapálózását az út mentén. Egy röpke pillanatra a szívmelengető rácsodálkozás is átjárt bennünket, hogy lám, azért léteznek még segítő szándékú emberek a jómódúak oldalán is.

Egy-két udvarias megjegyzést követően a koros úr váratlanul nekünk szegezte a semmiből jött kérdést: „lányok, szeretitek a vicceket?”.

Meglehet, hogy minimálisan elvárható kötelességünknek éreztük a kiváló úr szórakoztatását, ezért e kérdésre gyanútlanul kezdtük sorolni, a fajsúlyosabbnak vélt kollégium vicceinket.

Sofőrünk kis idő után, leplezetlen türelmetlenséggel szakított félbe: „csak ilyen vicceket ismertek lányok? Sikamlósabbakat nem?”. Elképzelésünk sem volt mire gondolhat, ezért kértük mondjon egyet a saját repertoárjából, hátha megértjük a hiányérzete okát és elő tudunk hozakodni egyebekkel.

Az úr néhány példát felsorolt, amelytől jómagam kellemetlenül ficeregni kezdtem, míg Jucus barátnőm, fel nem fogva az egészet, a naivák jóhiszemű bugyutaságával, önfeledten kacagott. A viccek átvitt értelméről sejtelme sem lehetett, hiszen olyan tiszta volt még a lelke, mint egy óvodásnak.

A poénokban elültetett ordenáré üzenetekre magam is csak azért kezdtem gyanakodni, mert a visszapillantótükörben véletlenül összetalálkozott tekintetem a sofőrével.

Az nem volt vicces. Nem volt abban sem kedély, sem jókedv. Maga a gonosz nézett rám gyilkos vigyorral az aranykerete mögül.

Jó érzékkel felismertem benne az ördögöt és csak meredtünk egymásra, mint két, szagot fogott kutya. Az autó csak gurult, Jucus csacskán csacsogott és én néhány másodperc múlva igyekeztem józanságra inteni magam. Meglehet, gondoltam, hogy az egész csak az elmém játéka.

Mi van, ha az úr valóban egy pajkos, öreg bohóc, aki stoppos kamasz tyúkokat furikázva, szaftos történetekkel próbálja megszínezni nyugdíjas napjait, két autótakarítás között?

Lágyítottam is hát tekintetemen e gondolatra, de a hátsó ülésen, a sofőrnek épp rézsútosan ülve, mégiscsak jobbnak láttam szemmel tartani az öreget. Volt ugyanis valami nyugtalanító diszharmónia a mértéktartó, szigorú és rendezett autóbelső és a „sikamlós” viccekre éhező pasas szertelensége között.

Éreztem, hogy valamelyik nem igaz, a kettő nem fakadhat egy jellemből és leginkább attól tartottam, hogy egyik a másikat hivatott palástolni.

Nem kellett sokat pásztáznom hátulról, hogy megtaláljam az egyértelmű bizonyítékát annak, hogy életveszélyben vagyunk. 

Minden rossz érzésem egy pillanat alatt igazolást nyert.

Hátul ülve ugyanis megpillantottam, hogy az öregúr jobb combján hever valami rózsaszínű, hosszú dolog, békésen és elnyújtva. Banán? Kifli? Kulcstartót? Néhány valószínűtlen eshetőséget végigpörgettem a fejemben csak, hogy ne kelljen beismernem magamnak, e férfiúi „entitás” ismerős voltát. Bátyám anatómia tankönyveiben és búvárzsebkönyv-sorozatom Pápua Új-Guinea-ról szóló kötetében már sokszor találkoztam vele.

Nem volt kétséges hát számomra, hogy mivel is állunk szemben.   

Tudtam azonban, hogy a döbbenet programját most nincs időm magamban végigfuttatni, ezért azonnal megoldáskereső állásba kapcsoltam. Ha leleplezem az öreget, bármire képes lehet, ez tehát nem megoldás-gondoltam. A heherésző Jucusnak képtelenség lenne jelezni a problémát úgy, hogy az a visszapillantótükörből ne tűnjön fel a perverznek. És ha még sikerülne sem jutnánk előrébb. Pipi agyú barátnőm csak megijedne, hisztériázásban törne ki, a fickó meg elrántaná a kormányt és mindannyian megdöglenénk.  

Nem kétséges, hogy a megoldás kulcsa nálam van, még mielőtt akárhova is elvisz a romlott dög és megerőszakol.

Tekintetemmel gyorsan végigpásztáztam a terepet egy lehetséges nehéz, éles, esetleg szúrós, mérgező, vagy elsütésre alkalmas tárgyat keresve. Szemem váratlanul megakadt egy piszkavason, ami épp a Jucus lábánál hevert. Ez eddig egészen elkerülte a figyelmemet. Az öreg ettől a pillanattól kezdve még rémségesebbnek tűnt hiszen, a slusszkulcson kívül ez volt az egyetlen tárgy az utastérben. Borzongva gondoltam arra a néhány életszerű tevékenységre, ahol a piszkavasra szükség lehet. Dermedten konstatáltam, hogy első és a második lehetőségként is csak a gyilkosság jut az eszembe.

Néhány kilométer lehetett csak a végcélig, amikor elhatároztam, hogy jobb megoldás nem lévén, megölöm az öreget a tekintetemmel. A visszapillantótükörben megkezdett szemkommunikációmmal tudatom vele, hogy a harsány és féleszű barátnőmmel ellentétben, én egészen képben vagyok a szándékát illetően. Közlöm vele, hogy ha nem hagy fel pokoli tervével haladéktalanul, akkor menten agyonvágom őt, az ott heverő, sokat látott piszkavasával.

Miután észrevettem, hogy a tükrön keresztül időnként rám sandít, reméltem, hogy arcizmaim megkeményedésén, szám elfehéredésén és maró savat szóró szemeimen keresztül pontosan leolvassa mondandóm lényegét is.

Hogy nem leszek rest kinyírni, ha rákényszerít.

Habár az autót ő vezeti, ezért a kiszolgáltatottságom szinte határok nélküli, azért a háta mögötti részben mégiscsak én ülök, aki bármikor meglendítheti karját azzal a méteres vasdarabbal és akkor vége. Az aranykeretes szemüvegnek is, de annak a lankadt húsdarabnak is, amit a lábán süttet, mint egy ejtőző, vén gekkót.

Gyerekkorom óta kísértenek a perverzek, de a szerencse az utolsó pillanatban mindig kimenekített. Bíztam abban, hogy ez most sem lesz másként, miközben a düh és a kiszolgáltatottság egyszerre pumpálták belém az adrenalint.

Egyszercsak Zánka táblájához érkeztünk.

Az öreg, a korábbi kedélyeskedő bizalmaskodáshoz képest sebtiben közölte, hogy megjöttünk, kiszállás, majd nagy gázzal továbbhajtott. Úgy akartam érezni, hogy szinte menekül, mert nonverbális üzeneteim célba értek nála.

Jucus vidám csiviteléssel perdült ki az autóból és csillogó szemmel kezdte ecsetelni, hogy a kedves idős figurát az ég küldte. Megragadtam a karját úgy, hogy a körmöm belevésődjön a húsába. Az orromat az orrához nyomtam. Azt akartam, hogy befogja a száját, hogy végre elmondhassam, majdnem meghaltunk. Hogy ez a nyomorultul elfuserált állat a rózsaszínű, lankadt falloszával és a roppant nagy piszkavasával épp a magunkfajta egyszerű stoppos kamaszcsirkékre vadászik egész nap.

Mondtam volna én, de nem jött ki semmi, valami béna nyüszítésen kívül.

Hirtelen érkező, megváltó hányás oldotta fel a feszültséget bennem annyira, hogy egy szemérmetlen szájtörlés után végre képes voltam elmagyarázni számára az eltelt fél óra valós történetét.

Elbeszélésem végén Jucusnak megfogadtam, amit azóta sem szegtem meg.

Hogy soha többé nem leszek áldozat.

Tizenhat évesen rájöttem, hogy ezt elhagyni, csakis döntés kérdése.

Éberség és határozottság a spongyája a homlokra vésett láthatatlan áldozati jelnek.

Ez volt az a nap, amikor végleg eltűnt homlokomról az a láthatatlan jel, amely az „áldozat-típusú” nőkkel együtt születik. Aminek dekódolásához csak a legromlottabb szexuális ragadozók elméjében létezik valami ördögtől való aljas és érzékeny műszer.

Azon a napon ott és akkor a gyomokkal övezett Zánka tábla alatt úgy határoztam, hogy végleg letörlöm magamról.

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.