- Adjon doktor úr valamit! Mindegy mit, csak ne menjen rá a teljes fizetésem! Évtizedek óta szedem ezeket a vackokat és már egy ház árát elköltöttem a bolondériámra. A pszichiáter együttérzően nézett Karcsira, majd kimondta a bűvszót: „generikum”!

- Karcsi, próbáljuk meg ugyanezeknek a szereknek a generikumát. Az eredeti gyógyszerek másolatai, de azokkal szinte egészen megegyező összetételűek. Na jó, maximum 3%-ban eltérhetnek. De ez annyira minimális, hogy igen ritkán okoz problémát. Jobban jár velük, higgye el! Rendben van ez így, Karcsi?

A férfi bizakodva tért haza a patikából abban a hitben, hogy az új medicinákban meglelheti érzékeny idegrendszere a nyugalmat, pénztárcája pedig az olcsó gyógymódot. Csendesen beosont a hálószobába, hogy mihamarabb elrejtse új piruláit a zoknisfiókban. Az elmúlt napok veszekedései után ugyanis egyáltalán nem szerette volna felesége lelkét azzal átmelegíteni, hogy elkezdte végre keresni az új megoldást gyermekkora óta tartó idegi problémájára.

Egy hete otthon az asszony és a két gyerek influenzásan. Kizárólag Karcsi immunrendszere állta még a harcot, így rá maradt a családtagok ápolása is. Minden nap elérkezett a mélypont, amikor a táppénz kényelmesnek gondolt mindennapjaiból visszakívánkozott a csendes mérnöki irodájába, ahol tervrajzokba feledkezve hosszasan mímelhette a munkát.  

Utált hazamenni. Megérkezve általában csak árnyékszerű feleségét találta, aki akkor is falhoz lapulva, tekintetét elkapva járt a lakásban, ha épp jókedvűen lépett be férje az ajtón. A gyerekek már megszokták az anyjuk gyors elcsendesedését, ha Karcsi hazatért. De a férfi tizenegy év után is képtelen volt elfogadni ezt a hirtelen, ok nélkül meghunyászkodott viselkedést. A nejéről ilyenkor valami sebzett, ócska falusi kutya jutott eszébe, aki akkor is oldalazva lopódzik, ha épp senkitől nem kell rettegnie.

Karcsi egyre gyakrabban érezte úgy, hogy neje egyszerűen egy nyamvadt, torz tükör. Rossz képet mutat róla akkor is, ha épp nem éri bántás. Emiatt folyamatosan félelmetes, szerethetetlen embernek kell, hogy érezze magát. A zsigereiből ilyenkor elindul valami indulathullám, amitől persze azonnal goromba lesz és így máris teljesül a félelemre okot adó viselkedés.

Már megtanulta uralni ezt. Észrevette, hogy ha ilyenkor egyik kezével kaparni kezdi a másikat erősen úgy, hogy a vér is kiserkenjen belőle, megnyugszik.    

Persze most, hogy újra feltöltötte kedélyjavítóinak készleteit, talán könnyebben tolerálja  majd a levegő-szerűen létező, rettegő asszonyt és a gyerekek sivalkodását. Elmélyülést kedvelő idegrendszerének gyakran tűnt soknak mindaz a nyomás, amit két gyerek jelent, de a kis színes nyugtató bogyók mindig barátságosan elringatták, már gyerekkora óta. Kamaszként is ott lapultak a zoknik közé rejtve, az új élménynek számító gumióvszer társaságában és mindannyiszor jótékonyan segítették át a nehézségeken, amikor az élet sarokba szorította.

A kapott generikumokat hát igyekezett az előírások szerint szedni, bízva abban, hogy problémái megoldódnak, gyomra kilazul, remegése megszűnik, ingerültsége elpárolog.

Néhány nap múlva azonban kénytelen volt beismerni magának, hogy még mindig feszült. Sőt egyre feszültebb. Mindenért ok nélkül pattan és szinte szétdurran, miközben néha meg sírni szeretne. Ha a nő csak hozzászól, azzal a terápiás, nyugtató hanghordozásával, egyszerűen túlnyomást érez a fejében. A gyerekek harsánysága sem tudja annyira dühbe gurítani, mint a nő finomkodó, lágy hangú, megszeppent társasága. Úgy viselkedik, mint egy megriadt nővér a pszichiátrián. Miközben Karcsi az életénél is biztosabban érzi, hogy a csendes ál-tapintatosság egy állandóan éber, aknamunkában settenkedő perszónát takar. Nem kerüli el a figyelmét a folyamatos telefonpittyegés sem. Ki tudja kivel és épp mit szervez az asszony, talán épp ellene. Az ő eszén azonban nem tud túljárni.

Megfogadta önmagának, hogy figyelni fogja a nő minden lépését és ha bármin is rajtakapja, vége van. E két szót önkéntelenül, hangosan is kimondta: „vége van”.

Karcsi ennél a pontnál mindig részletesen el is képzelte, hogy mit tenne a nővel egy ilyen esetben. Amikor „vége van”. Az orvosi tanács szerint ez állítólag segít a „cselekvési energiát fantáziává transzponálni”. Ezzel a mély és részletes belegondolással elkerülhető, hogy meg is tegye, amit a fejében futó horrorfilm mutat. Mert bizony mutat.

A vér agyba tolulásakor leggyakrabban egy ágyat, amin fekszik a dühöt kiváltó némber, akinek hasába beletérdepelve, nyakára teszi a kezét óvatosan, de tántoríthatatlanul és várja a pillanatot, amikor a fény a szemből kihuny. Két-három perc és vége van.  

Karcsi olyankor megnyugszik és úgy érzi, hogy ugyan csak fejben, de rendet tett a világban.

A férfi a szokásos vízió és a máskor higgadtságot hozó kényszeres kézkaparás ellenére néhány napja felszámolhatatlanul rosszul van. Másként, mint korábban. Minden eddiginél érzékenyebb. Neje puszta jelenlététől is már ideges remegésbe kezd, olyankor a gyerekek egymást közt csak némán tátogják az ismert mondatot: „apára rájött a tízperc”. Könnyű nekik. Fogalmuk sincs kínjairól és a nyelvében mostanában fel-felbukkanó zsibbadásról. Hogy hiába turkál a szájában, keresve a bénító bizsergés okát, az oda valahogyan alattomosan beköltözött. Már többször elképzelte a mozdulatot, ahogyan egy üvegdarabbal egyszerűen kivágja a nyelvét a tokáján keresztül. Az onnan kiesik és vele együtt a zsibbadás is megszűnik azonnal.  

A tegnapi délutánon próbálta utolérni az orvost, hogy megkérdezze az új generikumok további szedéséről, de az öreg doki megint külföldön van. A telefonja nem elérhető, így marad a várakozás, hátha javul a helyzet.

Teltek a napok és a tünetek sora véget nem érőnek tűnt. Az érzetek percenként váltották egymást, ahogyan az éjszakai hallucinációk is. A család ápolása, a veszekedések és a férfi testének új, furcsa működéséből adódó fáradtság, lassanként felemésztette összes lelki tartalékát. Elméjének egy-egy bugyuta számítógépes játék átmenetileg enyhülést hozott, de a belső csend nem tartott sokáig. Neje telefonjának csipogása őrjítőnek tűnt, ahogyan a gyerekek suttogása is. 

Már maga előtt sem tagadja, hogy a benne tomboló „én”-t egyre kevésbé tudja megzabolázni. És igen! Már nem is nagyon akarja. Nyugalmat szeretne. Rendet, csendet, harmóniát, békességet és megkönnyebbülést.

Most. Hisz itt fekszenek. Mindketten. Az asszony épp kiszaladt.

Olyan egyszerű ez.

Utána minden rendben lesz.

Csak egy szorító kéz a nyakon és három perc. Kettő. Egy.  

Majd mégegyszer.

Amíg a fények ki nem hunynak.

Vége.

A szobára némaság ült.

A férfi, kezét zsebébe csúsztatva zavartan babrálni kezdte a rég odarejtett üvegdarabot. Érezte, ahogyan nyelve újra zsibbadni kezd.

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.