Dr. Mácsai 15 éve élt egyedül könyvei néma társaságában, határozott napi rutinja szerint. Valamikori matematika-fizika szakos professzorként semmiféle véletlen nem kaphatott teret a napjaiban. Spontaneitásnak, vagy a megszokott ritmus eltolódásának esélye sem volt.

Egy éve, felesége váratlan halálakor egy negyedik emeleti panellakásba menekítette át intarziás bútorokkal övezett életét, hogy a hátrahagyott napfényes budai villa eladásából felszabaduló összeggel gyerekei anyagi helyzetét támogathassa.

Ennél magasztosabb célt elképzelni sem tudott volna e lemondásért, mert gyerekei jelentették számára az utolsó létező, eleven emlékét fiatalságának és valamikori bátor, atyai helytállásának. Lényegtelen is volt, hogy manapság igen ritkán nyitják rá az ajtót, nem bánta. Büszke volt rájuk a távolból is és magára, hogy tisztességes értelmiségieket tudott belőlük nevelni.

Egyértelmű volt hát számára, hogy a budai villától való elválás áldozatát meghozza, szíve mélyén remélve, hogy az újdonsült társasházi szomszédok közelsége megadja majd számára is azt az illúziót, hogy nincs egyedül.

Igyekezett gyorsan megszokni a panelház idegen viszonyait. Egyszerűen, tudatosan el akarta fogadni az új körülményeket. Elhatározta, hogy a fejében élő otthon fogalmába valahogyan megpróbálja beletuszakolni az új tereket, szagokat és hangokat.     

Négyszintes ház lévén lift nem volt, így a lakásáig vezető 44 lépcsőfok lehetővé tette a napi testmozgás elvégzését, comb- és farizmainak rendszeres átmozgatását, szíve lüktetésének felgyorsulását és az egyes emeleteken való pillanatnyi szemlélődést. Mindent megszámolt, így akár csukott szemmel is feljutott volna, hisz pontosan tudta, hogy a 44. lépcsőfokról kettő hosszút lépve épp az ő ajtaja következik.

A földszintről a negyedikig háromszor kellett újrakapcsolnia a világítást, kétszer tudatosan jobb lábra érkeznie, rendre a 16. és a 18. lépcsőfoknál, ha nem akarta nyakát törni a letört lépcsőélek miatt, és legalább egyszer elviselni azt a hirtelen gyomortáji összehúzódást, ami valahogy mindig a 33. lépcsőfokról a harmadik emeleti fordulóba érkezve tört rá.  

Az alatta lakó Kovácsék éltek ott ugyanis, 7 év körüli kisfiúkkal. Átlagosnak tűnő élet, egyszerű, félművelt, vidéki, időnként erőltetett harsánysággal nyájaskodó szülők, egy hallgatag, pillantást kerülő gyerekkel. Hétköznapi figurák. Látszólag semmi érdekes.

Azonban a fejük felett, magányosan éldegélő professzor ennél sokkal többet is tudott róluk, mivel folyamatosan hallotta azokat a lentről jövő puffanó, morgó, időnként vonyító hangokat, amelyek csendes világára, mint hívatlan, sötét szörnyek rontottak rá már az első naptól kezdve. A hangok a radiátorok mentén és a fürdőszobában voltak csak igazán hallhatóak. Őket rendszerint előtte és utána is elfojtott agresszív férfi káromkodások, dulakodás, bőrön csattanó bőr hangja kísérte, majd jött a visszafojtott, fájdalmas, segélykérő, szinte nyüszítő sírás.

A legváratlanabb pillanatokban érte el ez a dermesztő, pokoli zajáradat, amely életének ritmusát, elméjének rendjét és a lelkében uralkodó békét rendszeresen és egészen felkavarták.

A megfoghatatlan hangok sokszor alvás közben támadtak rá és álmait önkéntelenül is visszarepítették gyerekkora dágványos tanyájára, ahol félrészeg apja fahusángja elől, cúgos csizmában próbált a csűr mögé menekülni. Akkor és ott megtanulta, hogy semmi nem ragad úgy, mint az alföldi, libaszaros sár. Hogy abba úgy süllyed el az ember gyereke, hogy még az a fahusáng is utoléri, amit utána se dobtak, nemhogy az indulatból neki célzott.

Anyja egészen korán meghalt tüdővészben, így semmilyen más biztonságra nem számíthatott, csakis a csűr mögötti két arasznyi résre, ahova sem az apja, sem a botja nem fért már be.

Jó eszű gyerek lévén korán felismerte, hogy egyetlen biztos menedéke csakis a néhány kilométerre lévő alföldi kisváros könyvtára lehet, aminek emeleti könyvespolcai közé bújva, békében túlélheti alkoholgőzös apja váratlan és agresszív kirohanásait. Azt is tudta, hogy napnyugta előtt tilos hazamennie, amíg a fater az etil mámorától össze nem nyeklik a tanya valamelyik sarkában.

Így történhetett, hogy a könyvtár megnyugtató melegében szép lassan a könyvek, különösen a matematikai fejtegetéseket taglaló írások rabjává lett.

A varázslatos tudomány bonyolult és újszerű összefüggések megfejtésére inspirálta elméjét. A mágikus számsorok fejben pörgetésében akkor is feladatot és célt talált, amikor a tanyán, apját kerülve próbált túlélni, a következő napig.

Így telt gyerekkora, állandó kiszolgáltatottságban, menekülésben, majd kiengedve, a könyvtár savanykás púderszerű illatában. Ez az illat emlékeztette őt valami ismerősre a múltból, amiről megfogható emléke nem volt, de tudta, hogy közel áll hozzá, szereti, szinte ringatja.

A tanya ridegsége és a könyvtár melegsége között hajszoltan időnként egy nem nélküli élőlénynek érezte magát, aki semmire nem vágyik jobban, mint rendre, kiszámíthatóságra és békés csendre.

Így lett belőle Budapesten matematika-fizika szakos egyetemi hallgató majd, a világ számára örökké megfejthetetlennek tűnő valószínűségszámítás tudományterületének professzora.

Felnőtté válva soha senkinek nem beszélt zaklatott gyerekkoráról, igyekezett magába fojtani első tizennégy évének minden szenvedését. A magas, vékony, kifinomult, kissé gyomorbajos külsejű ember úgy érezte, csak terhet tenne a világ vállára, ha nehéz gyerekkorába bárkit is beavatna. Igyekezett észrevétlenül élni, a házirendet az utolsó mondatáig betartva, szabályosan, tapintatosan. Úgy döntött, hogy nem kíván tudomást venni a ház bejáratának orrfacsaró szemétszagáról, a nyikorgó vasajtóról, az agyon graffitizett falakról, semmiről, aminek szóba hozatala esetleg kellemetlenül érinthet, vagy megbánthat bárkit.

Az alatta élő szomszédságból felszűrődő zajok azonban végtelenül nyugtalanították a lelkét. A kialvatlanság és a nappal rátámadó szívfacsaró hangok lassanként egészen szürreális valósággal hálózták be otthonát. Menekült volna, mint akkor ott gyerekkorában, de nem volt hova. A sarki tejboltba leszaladni, időnként megváltásnak tetszett. Mindahányszor nekiindult e rövidke sétájára, gyorsan visszatért arcába az élet és lelkébe a pillanatnyi megváltó nyugalom.

Egy tavaszi napon, ismét az ijesztő lenti püfölés és viaskodás hangjait igyekezett volna kimosni elméjéből, amikor tejért indulva a lépcsőn lefelé, épp ott, a rettegett harmadik emeleten, lába valami sikamlós folyadékon megcsúszott és egyensúlyát elveszítve szikár vállával a falnak zuhant. Ritkán érzett dühöt, de most nyomorultságában egyet káromkodott is esendőségéért. A kezében szorongatott cérnaszatyorral leporolta vállát és ment is volna tovább, ha pillantása nem akad meg cipője orrán.

Az bizony véres volt. Az anyag, amin megcsúszott, abból a vércsíkból állt össze síkos tócsává, amely épp Kovácsék küszöbe alól szivárgott ki óvatosan.

Kétségtelenül vér volt, ezt Dr. Mácsai ösztönösen és azonnal felismerte. Élő szervezet nem téveszti el annak sem sajátságos színét, sem szagát és síkosságát, hisz tudja, hogy benne is ez kering és amikor már nem, mert mondjuk kifolyik, az igen rosszat jelent.

A professzor, cipőjére meredve állt és szinte hallotta, ahogyan pulzusa egyre hevesebbé válik. Az ajtó mögül nem észlelt semmiféle zajt, de talán a némaságnak a legfülsiketítőbb a hangja ilyenkor. Csupán a semmi néma nótája szüremlett ki, miközben akadálytalanul és csendesen folydogált ki a küszöb alól a friss, élénkpiros folyadék.

A professzor hirtelen megragadta a korlátot és mint egy megsebzett állat rohant le az utcára, az első padig. Zihálva roskadt le és zavarosan zakatolt benne minden ellentmondásos tanács, amit elméje e vészhelyzetben képes volt magából kipréselni.

Tudta, hogy baj van. Olyan régen tudta. Istenem! Miért is nem tett valamit? Ott az a szegény gyerek, talán épp az ő fiatal, ártatlan vérét szívta fel a velúrcipő orra.

„Mit csináljak? Hogy lehettem ilyen gyáva? Miért nem csaptam oda időben? Önző vén dög vagyok! Egy semmilyen ember! Mit tegyek? Mit tegyek?"

A kezét dörzsölgetve kínjában, a sírás fojtogatta a tehetetlenségtől.

„Az a gyerek, vagy az a szerencsétlen asszony talán ott fekszik vérben, pedig mióta hallom, tudom, hogy...”

Majd két önváddal elegyített gondolat között, egy véletlen tiszta pillanatban váratlanul a telefonjáért nyúlt.

Önkívületben, remegő hangon mondta el nevét, címét és a bűntényre utaló jeleket. A rendőrség néhány percen belül két autóval is megjelent a helyszínen. Az egyik csapat a ház bejáratának lezárásán kezdett ügyködni, míg a másik csapat a harmadik emeleti lakás ajtaját kezdte el ököllel verni. A vér ekkor már a 22. lépcsőfok körül csordogált csendeskén.

Kovácsék ajtaja a dörömbölésre komótos lassúsággal nyílt ki.

Kovács úr, atlétatrikóba bújtatott köpcös alakja jelent meg nyakig véresen, szőrös, mancs-szerű kezében hatalmas pengéjű késsel. Ártatlan arccal, látszólag békésen üdvözölte a rendőröket, akik mogorván és határozottan nyomultak be a lakásba, „bejelentés alapján felmerült bűntény gyanúja” okán.

Kovács úr nem tiltakozott, kissé kelletlenül állt arrébb a felderítést végző rendőrök útjából, akik néhány lépés után már a folyosón megtorpantak a látványtól. A földön ugyanis alumínium vájlingokban véres húsdarabok hevertek szanaszét.

A konyhába érve dermedtségük azonban feloldódni látszott, amikor egy pöttyös fazékból négy körmös disznólábat, egy disznófarkat és két disznófület láttak kikandikálni, a sarokban pedig a hurkatöltésben elmélyülten ügyködő feleséget és a kisfiút.

A váratlan fordulat okozta zavartságból, hogy most mi legyen, Kovács úr kedves invitálása térítette magukhoz:

„Rendőr urak mán, üljenek le minálunk egy jó tál, röcögős disznó töpörtyűre! Most sütöttük, még gőzölög, csak el ne csapják a hasukat vele! Senki nem tudja úgy kisütni azt, mint az én Marikám!” - ennél a pontnál jókorát csípett Marika lapos hátsójába.

„Oszt tudják-e, meddig hizlaltuk itt a szegény Rezsőt? Vót vagy egy év is tán, amíg szegény pára elérte a vágósúlyt! Itt borogatott fel mindent állandóan az a nyomorult, de nem volt hiába, mert olyan oldalasa lett a betyárnak, hogy még a szomszéd is muszáj lesz, hogy megkóstolja!"

"Eriggyé is Marikám, szaladj mán fel ahhoz a gyomorbajos kisöreghez a negyedikre egy kis kóstolóval, ha mán így végigasszisztálta odafenn ennek a szegény röfögősnek a cseperedését! Látszik azon a professzorkán, hogy tiszta kahexiás szegény. Hálni jár belé az élet, mint aki nem alszik má’ vagy egy éve. Hadd egyen egyszer az is jót az életében!"

De Marika hiába is kereste a negyediken a professzort, mert az, életének utolsó, önostorozó gondolatait is maga mögött hagyva, üvegessé meredő tekintettel és leesett állkapoccsal még mindig az utcai padon ült, immáron holtan, cérnaszatyorral a kezében.

Váratlanul kilehelt lelke már rég az egyetemes rend, a végső kiszámíthatóság és az örök béke csendes utcájába tartott, észrevétlenül.