Azóta nem türelmetlen, amióta kislánya él. Ma épp negyven éve, hogy első és utolsó  terhessége a hetedik hónapban járt. Addigra már elege volt az egészből. Alig lett nagykorú és tessék. Mindjárt szül.

Ez a világ disznósága - gondolta, habár a barátnők szerint mázlista, hogy gyorsan túlesik a dolgon és épp élete első komoly szerelmétől. A nyári melegtől beödémásodott lábait szemlélgetve találgatta magában, vajon mennyit fog még hasában növekedni a baba. A vidéki kórházban elég vacak az ultrahanggép, így bizonytalan a neme is, de ha a sors kegyes hozzá, lány lesz. Loknis, csillogó szemű, márvány bőrű, mézes tej illatú. A családban jó ideje nem született fiú gyerek, így minden remény megvan, hogy ez a varázs most sem törik meg.

Estére vihart mondtak. Furcsán feszült is a hasa, mint oly sokszor már. Délutánra már fájó görcs is kísérte ezt, ami estére szabályos 10 percenként érkezett. Hetedik hónap, ez még biztosan nem lehet a szülés- nyugtatgatta magát, miközben halvány remény is pislákolt benne, hogy talán mégis. Utálta már az állandó szorulást, a sajgó csípőt, az éjszakai oldalt fekvést, a hirtelen karfiolossá vált combjait. Az egész elfuserált formáját, ezzel a plusz 20 kilóval. És leginkább azt gyűlölte, hogy a világ mindezt szépnek látta. Úgy érezte, hogy egy olyan útra keveredett a teste, amiről az elméje mit sem tud, befolyásolni pedig végképp nincs lehetősége.

Szeretett volna felhívni valakit, hogy megerősítse gondolatait, de a kurblis telefon a másik szobában volt és különben is. Este 10 óra. Kavarogtak benne a gondolatok.  Ha úgy adná az élet, talán ma véget érhetne ez a bevizesedett bokájú rémálom, az összes gyomorégéssel.

Egyedül volt, a szerelme épp Budapesten valami meló miatt. Mint mostanában olyan gyakran. Holnapra itt lesz, ahogyan a jó idő is. Oldalt fekve merengett, amikor egy halk pukkanás érkezett a hasából, majd az ágyat töméntelen víz borította el. Egy pillanat alatt vért tolt fejébe a berobbanó pánik. Magzatvíz.

Négykézláb, remegve vonszolta el magát a másik szobáig, hogy a piros telefonkészüléken elérje a szomszédos vidéki kisváros mentőállomását.

A következő órák egy másik dimenzióban teltek, ahol a film a fejben lelassult. Hordágy, sziréna, klórszag, hidegrázás, fájdalom és vége.

• Jó reggel Melinda! Kislánya született. 1100 gramm és 35 cm. Egy ideig inkubátorban, kell tartanunk azért, hogy még érjen. Nem sírt fel rögtön, a tüdeje sajnos kissé fejletlen. Minden rendben lesz. Most csak pihenjen.

A fehér köpeny és a női hang ezzel távozott.

Könny csordult a szemébe. Mindenhol fájt, de leginkább valami belül. Nem így tervezte. Naiv lánytudatában ennek a történetnek nem ez volt a folytatása.

Ködös napok következtek. Az inkubátor falán lévő lyuk már felsebezte a csuklóját, ahogyan a kis Eszter kezét egész nap szorította. Közös szervezet voltak még, de már két testbe varrva. Szokatlan volt mindkettejük számára, ahogyan kettősüket a koraszülés váratlanul kórházi tárgyakkal szórta körül. Árvának érezték magukat így, két testre bontva. Nem volt erre egyikük sem felkészülve. 

• Melinda! Ez a gyerek nem követi az ujjamat. Figyeld! Mozgatom a szeme előtt és semmi! Négy hónaposan...Nahát. Itt egy elemlámpa! Próbáljuk csak meg! Ide-oda-ide-oda. Nem követi ezt sem. Melinda! Itt valami nagyon nincs rendben! Vidd el egy szemészetre ezt a gyereket.

A háromgyermekes nagynéni mondatai feleslegesen aggodalmaskodónak tűntek. Pontosan tudja, hogy koraszülött volt Esztike. Mégsem hagyta nyugodni ez a néhány mondat. Bejelentkezett hát a gyerekszemészetre. Aztán egy másikra, majd a gyerekneurológiára, pszichiátriára és a következő másfél évben egyre gyűlő orvosi leletek, mint az élet nagy puzzle játékának apró darabkái, úgy rajzolták meg a jövő végső képét.

• Anyuka! A kislánya vak.-mondta könyörtelenül a budapesti szaktekintély.
• Nem vak! –ordított Melinda. Nem vak! Csak világtalan!
• Rendben anyuka! A kislánya világtalan, de ez sajnos a legkisebb gond. A koraszülés okán sem a tüdeje, sem az idegrendszere nem fejlődött ki megfelelően. Valószínűleg egész életében gondozásra fog szorulni. Nagyon sajnálom.

Hányadszorra hallja már ezt a mondatot... Nagyon sajnálom. Egyebet sem tudnak. Csak nagyon sajnálni. Méghogy vak! És mi az, hogy nem fejlődött ki? Mi az, hogy gondozásra szorul? Ez csak egy kétéves gyerek, még annyiféleképpen fejlődhet. Annak idején a húgát 5 éves koráig kellett pelenkázni, aztán tessék. Geológus lett! Hülyék ezek mind, csak riogatni tudják az embert!

A kongó kórházfolyosón kabátját idegesen magára dobta, Esztikét ölébe vette és feldúltan távozott.

Talán az orvos kegyetlen mondatai miatt vette észre először a vonaton hazafelé zötykölődve, hogy az emberek bámulják. Azonban nem őt, a még mindig dús, hosszú haja és a szülés után is gömbölydeden maradt keblei miatt, hanem Esztikét. A bámulásból pedig egyre tűnik el a korábbi, babáknak járó mosoly. Inkább valami fürkészés-féle veszi át. A kislány csak ült mellette a vagonfülékben a csodálatos loknijaival és szokása szerint előre-hátra ringatta magát. Az orvosok szerint ezzel nyugtatja magát, ha idegen közegbe kerül.

Fejét jobbra-balra-fel-le mozgatva valami dallamot énekelt artikulátlanul, miközben csillogó szemgolyói egymástól függetlenül össze-vissza kalandoztak a szemrésében. Esztike vidám volt. Márvány bőrű és mézes tej illatú. Fogalma sem lehetett semmiről, időtlenül élt minden térben. Nem tudhatta, milyen jelentős nap is a mai.

Mert miközben Édesapja épp megkéri valahol a fővárosban második szerelme kezét, Édesanyja megfogadja, hogy ebben az életben már soha nem engedi el Esztikéét.

Valaki a vonaton kazettás magnóból Neoton Famíliát hallgat. „Lánc-lánc Eszterlánc, Eszter merre jársz...”

És a vonat, mint minden hasonló jármű, menetrendszerűen halad a számára kijelölt sínpáron tovább.