Már az intézetben kialakult világnézetük, mely az élet néhány vélt igazságtalanságára épült.  Jól tudták erősíteni egymást ezekben, mivel egyiküknek sem volt valódi tapasztalata a dolgok tényleges természetéről.

Ha adódott lehetőség, gyorsan hárították. Sejtették, hogy erőn felüli lenne bármelyik ponton is átírniuk a „sors igazságtalan, a világ szemét, munka nincs, pénz sose volt, az élet szenvedés” mantrát.  Így kapaszkodtak össze a mindennapok sodrásában kézenfogva, beléjük égetett szkepticizmussal a sors megváltoztathatóságát illetően. Néhány szomszéd, ismerős időnként megpróbált számukra alkalmi munkát biztosítani, de ezeket reflexszerű gyanakvással kezelték.

A segély - amit akkor kaptak, amikor elhagyták az intézetet - gyorsan elfogyott, így nem maradt más, mint a természet és a véletlen nyújtotta lehetőségek élelmes kihasználása. Ismerték a környék összes elhagyatott pajtáját, a papsajtban leggazdagabb réteket és a legmélyebb dögkutakat, melyekbe kötélen leereszkedve megtalálhatták –ahogyan ők nevezeték- életük „első élelmiszerboltját”. Mindezeket úgy élték meg, mint  valami felsőbbrendű gondoskodás által eléjük varázsolt lehetőségeket, amelyeket a tompult agyú és herdáló gazdagok elszalasztanak, ám ők megragadják, mert élelmesek és kipusztíthatatlanok. E sajátságos és zárt igazságot nem volt, aki megcáfolta volna számukra valaha is. Szinte senkivel nem tartottak kapcsolatot, így az egymásrautaltság és a közös múlt lassanként megbonthatatlan szövetségbe fonta őket.  

Az összezártság és a közösen viselt nyomor az évek múlásával egymáshoz hasonlatossá tette  a nőt és a férfit. A túléléshez szükséges állandó készenléti állapottól örökké éber tekintetük, a visszeres cingár lábaik, az állandó éhségtől felpuffadt hasuk, a bicskával nyírbált sötét hajféle a fejükön, a sebhelyektől tarkított arcbőrük miatt úgy tűntek egymás mellett, mint két nem nélküli kobold.

A helyiek csak „tetveseknek”, „büdöseknek”, „tolvajoknak” és „állatoknak” hívta őket. Saját nevük valahol a ködös intézetben maradhatott, így új neveikre már-már szinte hallgattak is. Környezetük megvető pillantásai időnként elértek elméjükig, de foncsor lencséjükön keresztül ezeket a szabadságuk iránti irigységként aposztrofálták, vagy, ha már minden feltételezés dugába dőlt, elővették a mindenre instant magyarázatként szogláló roma „adu ászt”.

A világ számukra két halmazra szakadt tehát. Voltak az irigyek és voltak a fajgyűlölők.

Napról-napra éltek. Az életösztön vitte őket előre evéstől alvásig, keféléstől ivásig. Az ezekhez szükséges feltételek megszerzése minden gondolatukat uralta. Gyanúféle sem merült fel bennük, amikor a nő már hetek óta émelygett.

A tél közeledtével elhatározták, hogy a falu szélén hónapok óta üresen álló omladozó kunyhóba bejutnak. Egykor vénséges nénike lakta, de halála óta elhagyatottan rogyadozott. Az utcafronti részen lévő ablak az évtizedek alatt ugyan már térdmagasságig süllyedt, de nincs azzal gond. Legalább a hülye szomszédok nem tudnak majd olyan könnyedén bebámulni-gondolták. Az ablakok és az ajtó helyét csak megszálkásodott szélű furnér lapok fedték, de ennek is van előnye, hiszen a semmihez képest már ez is remekül szigetel. Így gondolták ők. Kerítés nem volt, könnyen bejutottak hát a csendes és kihalt kertbe. A gazban heverő  néhány lyukas vájling jelezte, hogy valaha látott emberi életet is. Az ajtón könnyedén bejutva elszállt minden kétségük. Gondosan döngölt padló, árván otthagyott használati tárgyak, néhány felborult szék és egy sparhelt. Csillogó szemmel összekacsintottak, mert tudták, hogy most már biztosan jó helyre érkezik a baba.

Az ezt követő évek gyermekáldásaival párhuzamosan sikerült tökélyre fejleszteni az útilapu levessel, lopott krumplival, zöldséggel, a fákról lehullott gyümölcsökkel és a helyi pékség előtti kukából megszerzett száraz kenyérrel övezett nyomorúságukat.  A házban gondtalanul élhettek, mivel egyetlen örökös sem jelentkezett érte és az áthághatatlan dágvány közepén álló, víz, fűtés és áram nélküli házat a helyiek is jobbnak találták kerülni. Nyári estéken a kertben gyújtottak tüzet. Ezek voltak a legszebb pillanatok. Olyankor, a tűz fényében és melegében valami boldogságféle járta át őket az öt gyerek csillogó tekintetétől, akik szeretettel és bizalommal hittek a szülők mindenhatóságában. Valaha volt intézetben eltelt árvaságuk sebeire gyógyír volt minden ilyen pillanat.

A téli hidegek azonban embert próbálónak és végtelennek tűntek. A gyerekeket rongyokba tekerve, a házban időnként tüzet gyújtva próbálták túlélni e sötét hónapokat. Rettegve gondoltak a nagyobbak iskolakötelezettségének eljövetelére, hogy miként fogják tudni biztosítani számukra az alapvető feltételeket. És mi lesz, ha nem sikerül? Az élet összes kudarca elviselhetőbbnek tűnt, mint a gondolat, hogy bármelyik purdét kiemeljék e közegből. Ezeket a szavakat, mint „kiemelés” és „közeg” az a szőke nő intézte feléjük, aki negyedévente váratlanul megjelent a portájukon, hóna alatt egy dossziéval. Nem pontosan értették, hogy ez mit jelent, de mindannyiszor rossz hangulatú némaság lett úrrá rajtuk, amikor távozott.

Áram - gondolták. Ha áram lenne, talán sikerülne szerezni valami elektromos fűtőmasinát. Nyáron meg, lehetne hűteni azzal a ház előtt hagyott hűtőszekrénnyel, amit kell. Nem nagy dolgokat, csak a helyiektől kapott 1-2 löncshúst, vagy a tojást, amit a faluvégi baromfigazdaságból az ismerősük szánalomból időnként a gyerekek kezébe nyomott.

Vele furcsa körülmények között kerültek felebarátságba. Valaha nagy fajgyűlölő hírében állt a fickó. Az a fajta tulok agyú jobboldali volt, akinek az üres lózungok már kívülről is kockává formálták a kopaszra nyírt fejét. Üveges szemmel, a bőrdzseki súlyától kissé előredőlt vállakkal és porzó léptekkel masírozott keresztül a falu utcáin, az önkormányzati választások idején. Lelkes aktivistaként ragasztotta fel a kocsmát övező összes villanypóznára az aktuális szélsőjobbos jelölt plakátjait. Ha bárki véltelenül szóba elegyedett vele, ő a szittya magyarságába vetett hittől büszkén kihúzva magát hirdette igazságát. Az igazságot, amely szerint a cigányok, a melegek és a zsidók mérgeznek. Régóta, folyamatosan és mindent.  

Mélyebb összefüggésekre sosem volt igénye. Ideológiája dedikálásához tökéletesen beérte a haveroktól hallott „nagy Magyarország menyország” – szerű közhelyekkel, amelyeket együtt lehetett velük üvölteni, töménytelen sörbe folytott, poros Kárpátia koncerteken. Megszentelt órák voltak ezek számára, mert a többi kopasz gyűrűjében olyankor néhány órára leggyőzhetetlennek érezhette magát. 

Világszemlélete egy napon azonban gyökeres fordulatot vett a falu fő útjának közepén. Zúgó fejjel, vértócsában ülve nézett a távozó autó után, amely cserbenhagyva őt, csikorgó kerékkel hajtott tovább. Fogalma sem volt, mi történt és hogyan folytatódhatott úgy, ahogyan, de ebben a pillanatban, mintha a semmiből termett volna elő a falu öt gyermekes cigánya, aki a karjánál fogva próbálta őt gyengéden felsegíteni. A nagy, bőrkabátos test erőtlenül nehezedett a kicsi, cinege testű fekete emberre. Hagyta, hogy csak úgy történjenek vele a dolgok.

Így, együtt próbáltak eltántorogni a helyi ivóig, ahol szék, asztal, kötszer és az eseményeket helyükre rázó erős pálinka egyaránt rendelkezésre állt. A kocsma népe még hosszú órákig próbálta rekonstruálni az eseményeket és felidézni a gázoló autó típusát. Estefelé ebben már az alkohol korbácsolta fantázia elemei kerekedtek felül, így hát lassanként mindenki hazaszivárgott valami furcsa, újszerű érzéssel a lelkében, hogy holnaptól egy egészen más időszak köszönt a falura. És valóban, a következő hónapok, mintha a megbékélés szentsége alatt teltek volna el. A cigány családdal szembeni megvetés elviseléssé szelídült. Egyre többször fogadták köszönésüket az utcán és megtörtént, hogy a házuk előtt reggelre zacskókat, dobozokat találtak megtömve zöldséggel, ruhákkal.

Egyik alkalommal egy igencsak kopott hűtőszekrény is odakerült, mely elültette a szándék magját fejükben a bátor cselekedetre: áram kell a házba. Ha áram van, minden van, meleg és fény egyaránt.

Az elutasítás rémétől némi gombóccal a gyomrában indult a családfő intézkedni, a helyi kocsma felé. Fogalma sem volt a dolog technikai részéről, de azt tudta, hogy a megszelídített fajgyűlölő azért okos ember. Habár a cigányokat sokáig nem szerette, de most hálás nekem-gondolta. Biztosan segíteni fog. Az áram néhány napon belül át is járta a kunyhó három, frissen vésett dugaszolóaljzatát, amelyre elosztókat kötve új élményt jelentett a néhány háztartási készülék állandó duruzsolása.  Tanultak egy szót is a jótevőtől: „megbuherálni”. A bekötéskor hangzott el sok-sok ragozott formájában és valami elektronikai szakkifejezésnek tűnt. Ez is csak megerősítette őket feltételezésükben, hogy nem tévedtek. Valóban a legmegfelelőbb embertől kértek segítséget, aki kétségkívül jól ért az árambekötés misztikus művészetéhez.

E jó emberbe vetett hitük és végtelenül lojalitásuk még a bírói kérdésre sem reccsent meg, hogy ismerték-e a bekötést végzőt. Soha nem árulták volna el ezt a nagyszerű embert, akitől életükben először kértek és kaptak segítséget hálából, mert megmentették.

A legkisebb fiúcska halála biztosan nem száradhat az ő lelkén, mi köze is lenne hozzá.

Az a nyomorult hűtőszekrény csinálta. Azzal volt a baj. Amit egy napon valaki a házuk elé helyezett, pedig biztosan tudta, hogy életveszélyes. Odahelyezte, mert épp ezt akarta. Épp ezt, ami most van.

Kinyírni őket, mert cigányok.

„Tetvesek”, „büdösek”, „tolvajok” és „állatok”.

Ezt hallják, amióta élnek. Hát akkor csak nem lehet ebben akkor tévedés.

„Tetvesek”, „büdösek”, „tolvajok” és „állatok”.

Ez az a négy szó, amelyek észrevétlenül égtek bele a zsigereikbe.

Úgy részük már, mint a két kezük, vagy a soha nem fakuló színük.  

A négy szó, amely nem velük kezdődött és végződni sem általuk fog.

De örökké visszataszítja őket a reménytelenségbe.

Botlás nélkül is.   

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.