Tegnap, a zuhanyban állva, apám emléke villant be. Hideg suhant át a vállamon.

Azt mondják, a holtak velünk léteznek tovább. Egy-egy váratlan szellő időnként jelzi a jelenlétüket. Aznap este, amikor eltávozott, a halál fogalma értelmet nyert. Az addig közömbösnek tűnő öt betűs szóból, a vég első számú szinonimája lett.

Szokatlanul napos őszi idő volt. Talán az utolsó az évben. Megbékélt szombat. A tél beállta előtt még utoljára tücsök ciripelős, méhecske zümmögős, falevél rezegtetős, bárányfelhős, gyanútlanná tevős. És eljött a délután, amikor az ablakon utoljára kihajolt. Nem sejtette, hogy a lét utolsó nagy levegőadagját szippantja magába. 

Majd méltatlanul elvágódva, összeesve vége. Ennyi jutott.

Vajon hányszor gondolt erre a pillanatra, hány számháború előzte ezt meg fejben a sorssal a lehetséges dátumról? Megtörtént váratlanul és ok nélkül. Elkövetkezett, ahogyan az előtte lévő hetvennyolc év is egyenként, egymás után, sorban. 

Hullaszállítók jöttek. Kegyeletnek látszó csenddel helyezték egy zsákba, de jól megfigyelve látható volt a gépies rutin, amelynek csupán praktikus része volt a némaság. Összeszokottan és gyorsan cselekedtek. A fémtepsi a lépcsőházban maradt, így az embertesttel teli zsákot oda kellett kicipelni. Nehéz munka, szűk a tér, a zacskó holt-fej felőli vége az ajtófélfának koccan.

A fej, ami három diplomát gyömöszölt magába korábban, most tompán koppant. Csak embercsont koppan így vason. Mindkettő kong, mindkettőnek fáj.

Sőt mindhármunknak.

Néhány órával korábban, amikor meg élt, üvöltve kérte volna ki magának, hogy idegenek gondatlanságból az ajtófélfának koccintsák őt. “Maradjunk annyiban, hogy elmennek maguk a picsába!” - kiabálná.

Bennem volt a reflex, hogy ezt most helyette is megtegyem, de egy pillanat alatt kijózanodtam az egész helyzet visszafordíthatatlanságát látva és tudva, hogy már csak egy tárgyért emelnék szót.

Nem érzőért. Olyanért, ami csak van, mert egyszer megtermett, majd harsogott, aztán túlérett, végül elfonnyadt, most pedig itt a szemem láttára lett belőle hulladék.

Eltávolítandó szemét, amelytől fekete kukazsákba kötve kell haladéktalanul megszabadítani az élőket. Kemencébe tenni, elégetni, semmivé tenni. Majd rávésni a nevet, a kezdet és a vég számait. Aztán a tenyerembe helyezni, mint egy fél vekni kenyeret, hogy aztán az autóm ülése alatt neki helyet kereshessek, ahol nem borul ki. A por.

Hogy kivigyem a város széli temetőbe és betehessem egy polcra, a sok ezer közül.  

Sejtette vajon valaha is, hogy lesz egy nap, amikor egy kaspónyi fekete csuporban tartom majd az egész “őt”? Hogy abban a pillanatban belőle már tényleg csak ez lesz, az a méltatlan “minden”, ami ezen a földön még fellelhető.  

Gondolta volna, hogy szemtanúja leszek egyszer a hamuvá válásának?

Hogy elkísérem az útra, ami egy fekete agyagtálban végződik, amin az összes balatoni nyaralás, számonkért lecke,  “félnégykorérkezikamunkából”, sarlóval vágott fű illata, reggeli kotyogóskávéfőző Kossuth rádióval-emléke, pusztán egyetlen vonallá egyszerűsödik majd, két évszám közé gravírozva…?

Vajon gondolta valaha?

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.