Instállom az úgy vót, hogy szegény édesanyám lelke eltávozott tőlünk a nagy bajok után 1907 nyarán. Mivel Édesapamat addig se ismertem, hát árva lyányka lettem én abban az esztendőben, júliusban.

Sírtam-ríttam hogyan tovább, mondtam is a hugocskámnak: „-Pötyi!”- Mer’ én így hívom mióta az eszemet tudom, de Piroska a rendes neve neki. Mondom neki:

Pötyi! Magunk maradtunk kerek e világon Édesanya nélkül, mint a kisujjam. Meg kell fognunk egymás kezét és segíteni jóságosan, mert ezen a nagy bolygón nincsen nekünk már senkink se egymáson kívül.”

Tudja, az a kis viskócska, amiben addig Édesanyával éltünk Markotabödögén már düledezett, romosodott, meg ott vót a főd, meg az a néhány jószág is, akikrűl kellett vón gondoskodni, de instállom, így vagyon nélkül hogyan is? Most mondja mán meg!

Na jó, hát itt a faluban a Patonay nagyságosék néha adtak ezt-azt napszámba. De nem vót az elég semmire se. Épp csak, hogy éhen ne haljunk.

Na, oszt a lovász felesége mondta egyszer, van az az új micsoda. Olyan újság féle. Csakis urak, meg nemes úriasszonyok olvassák. Így is híják valahogy. Úriasszonyok Lapja. Aszongya lehet oda írni szép levelet, hogy így-meg úgy, ezt meg azt keres az ember és akkor ott megsajnálják a szegény lyánykákat és beleírják abba az újságba.

És akkor azt mindenki olvassa.

A lovász felesége hallotta is, hogy az egyik lyányka a környékrűl így került állásba Budapesten, jó háznál.

Na mondom Pötyinek: „egy életem, egy halálom én oda írok egy olyan levelet, hogy azon mindenki sírni fog maj’. Megírom én, hogy nincsen nekünk senkink se kerek e világon, itt maradunk magunkra, mint az árva galamb! De ha valami rendes háznál tisztességes munkát ajánlanának, mink már indulnánk is azonnal. Vagy mondjuk legalább én, mer én bírom az igát, nem úgy mint szegény Pötyi. Ő szépséges balerinának született, csak véletlenül a tanya közepére dobta a gólya.”

El is kezdtem írni, de Pötyi ügyesebb vót nálam a betűvetésben mindig is, hát ő folytatta végül, én meg diktáltam neki az én szépséges üzenetemet. Könnyeztük is azt megmondom, de végül csak kiment a levél: „igyekvő, szorgalmas” néven.

Na, nem telt sok bele, hát ámultam, mer’ jött is úgy 1 hét múlva sürgöny Budapestről, hogy induljak azonnal, mert valami fontos doktor nagyságos sürgősen keres pont ilyen dolgos lyánykát, mint én vagyok.

Na mondom, Budapest se itt van, de volt még néhány koronám, abból vettem egy jegyet a filléres gyorsra, oszt nekivágtam. Árva lelkem nekivágott a nagy útnak, vissza se néztem én szép falumra. Ríttam is kicsit, de megfogadtam Pötyinek az induláskor, hogy nem tudom mi lesz, meg hogy, de amint tudok jövök és küldök pénzt is, isten engem úgy segéljen. Nem hagyom én, hogy az én szép húgomnak is olyan kérges legyen a keze, mint a disznó lába a sok lúgkőtől. Finomnak született ő, fehér bőrével, angyal szemével. Nem hagyom én, hogy kényes nagysádok alsóját kelljen neki sutykolnia egész álló életében. Lesz nekem még pénzem, meg minden. Megtudja még a világ, hogy ki is az a Szakos Juli. Na, erre gondoltam, amikor elindultam.

Na, oszt elég az hozzá, hogy oda is értem. Fél nap is vót, mire megtanáltam azt a nagy úri palotát ahonnan a sürgöny gyütt. Hát csak álltam ottan előtte. Na, mondom, tisztára pirulok, mer’ azt se tudom hogy is kell egy ilyen királyi várba bemenni. De nem szólt hozzám a kutya se, úgyhogy mentem én csak felfelé a regiment lépcsőn.

Gondoltam is magamban, ha a Pötyi ezt látná, ej de büszke lenne rám, hogy ilyen úri helyen csak úgy megyek felfelé fenemód.

Há’ látom a táblát: GYÓGYKOZMETIKAI INTÉZET. Na mondom, ez mán nem tréfadolog. Ide hivatott az az úri doktor, hát persze! Ez vót abban a sürgönyben is. Ebben a palotában dógozik az a nagy úr.

Bámultam erősen, mer minden olyan cifra vót, hogy nem is mertem hozzányúni. Vót ott egy kerek valami, feléje írva, „csengessen”, há megnyomtam. Úgy megnyikkant, hogy a szívem maj’ megállott tűle.

Na, menten kitárult az a nagy böszme ajtó, ott bent meg bent Szent Atyám...! Minden fényességesen elrendezve. Járattam a szemem fel s alá, gondoltam, Szakos Juli, Szakos Juli jól ideevett téged a fene, hát most csodálkozzál csakugyan!

Néhány olyan magamfajta lyány várakozott még ottan dologtalanul, de nem néztem én sehova se, csak a magas nagy falakra. Nem láttam én addig hasonlót se egész boldogtalan életemben. Hol is láttam vón kérem? Markotabödögén nem vót ilyen cifraság, még a plébánián se.

Na, állunk ottan, oszt jön egy olyan kecskeszakállas féle uraság finom ruhába, meg olyan szidolozott arccal. Gondoltam ő lesz biztos az a híres doktor, mer az orrán ült egy pápaszem. Olyan kerek, mint a doktoroknak. Hát, így legyen reskontó az erszényemben, nem tévedtem én!

Jóságosnak látszott, mondom ez biztos nem az a durva fajta, aki bántja a szegény cselédjeit, meg aztán engem csak próbálna meg! Egy Szakos Juli nem hagyja ám azt egyetlen nagyságosnak se, akármilyen nagyságos is.

Na aszongya, mindenkit felvesz.

Néztünk nagy szemmel a többi lyánykával, hogy ez igen! Ennyi munka vóna ebben a palotában?  

Egy kikötése azé’ csak vót.

Juj, de cifrán is mondta azt. Aszongya, a cselédeknek dóguk őneki a „tudományos kísérleteiben való segédkezés”.

Na jó van, hát ha csak az a föltétel, hát legyen úgy. Segédkezünk mink bármiben. Mire való a két dógos kezünk, ha nem a segédkezésre? Jól is néznénk ki, ha a cselédek válogatnának egy ilyen fínom helyen, hogy miben is segédkeznek és miben nem. Nem igaz, kérem?

El is szállásolt szípen mindannyiunkat a háza melletti cselédlakban ez a becses ember.

Öten vótunk egy szobában, mindannyian vidékrűl. Csak úgy halkan ismerkedtünk egymással, meg elmeséltük bánatos életünket, hogy hogy vót s mint, ki honnan érkezett, s kiféle-miféle.

Na, alig kezdtük el a cselédmunkát a nagy doktor házában, máris jött az a konflis vagy mi értünk, hogy induljunk sürgősen a doktor nagyságoshoz az intézetbe, mert igen nagy dóga van velünk sürgősen.

Kaptuk magunkat sietve, hogy mi a ménkű olyan rettenetesen fontos, hogy iramodnunk kell  rögvest. Hát amint odaértünk, sorba állított minket, oszt fixírozott erősen néhány percig, miközben a peckesre keményített kecskeszakállát simogatta.  Gondultam magamban, mit akar ez mán itt mitőlünk.

Aszongya eccercsak, mondjuk el, mit törölnénk le a képünkről, ha jönne egy jó tündér. 

Mink ott álltunk feszesen oszt összenéztünk, mer’ má’ mindenre gondoltunk, csak épp erre a kérdésre nem. Meg hát pirultunk is, mert szegény lyánykák nemigen gondulkodnak efféle ügyeken mifelénk. Soha nem is gondulkodtak, instállom.

Hebegtek-habogtak ott a lyánykák, hogy így meg úgy, a nagy orrukat, meg a hosszú fülüket cserélnék le, én meg csak tépelődtem, mit is kéne mondani.

Na, amikor rám került a sor, má nem is tudom, hogy jött ki énbelűlem, de mondom: azt a nagyanyám-féle penge számat, ha kicsit húsosabbá tette vón az a huncut teremtő, mint a rózsa szirmát hajnalkor, na azt én nem bánnám.

Aszongya erre a kecskeszakállas doktor úgy felhúzva a szemüldekét: „hónapután este megkapja. Olyan lesz a szája csíkja, mint a harapnivaló alma!”

Na, erre menten derültem is magamban.

Mondom, meg van ez biztos bolondulva, megártott neki ez a fenenagy doktorság, há’ hogy lenne mán az én csenevész számbul alma hónaputánra? Nagyanyámnak egy élet is kevés vót, oszt ahogy még öregedett, csak még rútabb lett szegínynek. 

Dehát csak eljött a hónapután, amikor megint jött a konflis, hogy menjünk tüstént, mer’ a nagyságos doktor felkészült a nagy varázslatra.

Álltunk ott a szobája előtt a palotában. Formalin szag vót ott erőst, meg klór. Mondtam is a lyánykáknak ott várakoztunkban, hogy nincsen nekem jó érzésem itt a dógok kapcsán. Mit akar mán ez a doktor jóistent játszani? Há’ nem bárcásnak jöttünk mink vidékrűl, hanem rendes lyánynak. Minek minékünk az a másik ábrázat? Megvótunk így eddig is. Nem mindegy mán, kinek mekkora a cserpákja, meg a pittye? Rendbe’ tartjuk a háztartását, meg végigsuvickoljuk kétnaponta az intézet ajtóit, az meg adja oda érette az angáriát, oszt ennyi. Nem igaz, instállom?

De még, hogy az ábrázatunkra is gondot fordítson, azt én igazán nem várom el, kérem.

Na, de ahogy így morgok há’ magamban, nyílik az ajtó, hogy én következem. A lyánykákkal addig izgalmunkban fogtuk egymás kezét, tisztára össze is tapadtak az ujjaink a nagy várakozásban. Dehát itt menni kellett kérem, nem vót mese.

Ha ez az úr szándéka énvélem ugyebár, há’ ki vagyok én, hogy csak úgy ellent álljak? Egy egyszerű cselédnek kérem nincsen ezen a fődön semmilye. Még akarata sem. Örüljön, ha jó háznál derék gazdát kap, aki nem nézi kutyának, meg kifizeti rendesen. Ha meg még a számrul is gondja van, csak összetehetem két kezemet bódogságomban. Nem igaz?

Elég az hozzá, hogy belépek az ajtón, mán a doktor ott vár két segéddel, egy nagy tűvel a kezében. Nem rendes tű vót az, hanem olyan meghajlított féle. Aszongya, ez ebben kérem a nagy okosság, hogy hajlított tűvel dógozik majd.

Na mondom, ennek fele se tréfa kérem, hogy eztet az én számba beledöfje. Aszongya nem fog az maj’ fájni, mer’ lassan adja be a paraffint. Azzal tőti, mer az nem esik ki belűle. Ott marad, amíg a főd a hátán megtart engemet. Gondoltam magamban, nékem az épp elég lesz, ha mán így alakult.

Na lényeg az, hogy megtörtént a műtét. Hát ottan össze-vissza húzta, dörgölte, meg nyomkodta a szám csíkját én meg könnyeztem-taknyoztam csakugyan. Nem vót az nékem kellemes kérem. Gondútam is magamban, hogy szegény Pötyi, ha ezt látná, biztosan zokogna énértem, hogy nem ezér’ indultam neki nagy Budapestnek, hogy aztán itt végezzem egy asztalra fektetve egy ilyen kecskeszakállas kezei között.

Alig, hogy ezt végiglamentáltam már meg is vót a dolog. Kitámolyogtam az ajtón valahogy, oszt vártam a konflist, hogy visszavigyen a cselédlakba. Aszonta a mi doktorunk, hogy aznap semmit se csináljuk, csak feküdjünk békével, oszt majd hónap meglátjuk, hogy hogy meg mi.

Na eljött a hónap. Hát instállom, én olyan beteg vótam, hogy azt hittem itt a végóra. Fájt nekem az egész pofám, még ott is ahova nem döfött a doktor olyan paraffint. Beszélni se tudtam, meg nyelni sem, csak néztem kifelé a szememből, oszt mondom, jó napot Szakos Juli, eljött érted a kaszás. Örülsz-e?

A lyánykák se vótak valami fainul. Kinek hol sajgott-piroslott kegyetlenül. Muszáj vót kérelmezni a nagyságosnál még egy nap szabadot, mer’ csak nem akartak múlani a bajok.

Na, oszt elég az hozzá, hogy nem vót másképpen harmadnapra se, meg negyednapra se. Csak gennyedzettek a mindenféle sebek meg pörsenések. A nagy doktor néha bejött, igen sápadt vót annak má’ az ábrázata akkorra. Nem örült az egyáltalán ezeknek a bajoknak. Annyit bírt mondani, hogy maj’ most beírjuk magunkat a bőrgyógyászat történetébe, meg, hogy nehéz a pionírok élete. Najszen, előrébb nem vagyunk ezzel egy szálat sem.

Má’ vagy egy hete gyengélkedtünk, próbáltuk egymást ápolni ott a cselédlakban mindenféle füvekkel, meg imákkal, amikor jön a nagy doktor, hogy mán’ szedjük össze magunkat csakugyan, mer a hétvégére igen fess fiatalembereket hítt meg magához, akik nem vetik meg az örömöket. Szeretik a jó bort, az úri kártyát, meg a szép lyánykákat. Feleséget keres az mind, oszt hallottunk mán’ olyat, hogy ilyen Hamupipőkékből meg királynő lett.

Na mondom, Szakos Juli, te is csak egy koszos lábú árva cselédke vagy itten, de azér’ néha rád is lenézhet a te angyalod, oszt mondhatja, hogy „elég vót mán Juli a koszos gatyák boldogtalan sutykolásából, meg az úri házak szidolozásából”. Lehetsz te még egy rendes ember asszonkája, miér’ is ne lehetnél? Pötyinek is de jó sora lehetne azzal a balerina formájával, ha most ügyesen tennéd-vennéd a dógokat.

Csak az a fránya sebes pofám ne lenne olyan visszataszító. De isten az atyám, hogy addig kitanálok valamit reá, csak gyógyuljék erősen az a levedző szörnyeteg.

A doktor szerint még kell neki néhány nap, csak kennem kell a kenőccsel, amit kiosztott a cselédeknek.

Mióta kiderült ez a vendégvárósdi, kétszer annyi fogy a lyánykák között. Na ja. Ki ne akarna egy úri házban jobb sorsot nyerni a szerencsétlen cselédlyánykákénál? Ha az az ára, hogy rendbejöjjön a sebes pofám egykettőre, há’ rendbehozom én azt menten! Leszek én még úriasszony megkímélve, kézimunkázva, tejes feketét szürcsölve.

Miér’ is ne lehetnék? Nem igaz, kérem?

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.