Az emberi és állati méhlepénykivonatokkal történő kísérletezés 1933-ban kezdődött Vladimir Petrovich Filatov sebész- és szemészorvos által, ukrán intézetében, Odesszában.

Eredetileg bizonyos szembetegségek felszámolásához keresett megoldásokat, amikor rátalált egy anyagcsoportra. „Biogén stimulátoroknak” nevezte el őket. Ezek növényekben - bizonyos körülmények között - felhalmozódva létrejövő gyógyhatású anyagok, amelyek konkrét összetétele bár kérdéses volt, de leginkább az enzimekhez hasonlították őket. Forrásukat kutatva, Filatov számos szövetféleséget vett vizsgálat alá, így jutott el az emberi méhlepényig.

Filatov munkáját német- és francia kutatók folytatták, akik jó üzleti lehetőséget sejtve a dologban továbbléptek és bátor nekibuzdulással megkezdték az emberi placentákból készült kivonatok kozmetikai alkalmazását.

Az 1950-es és 1960-as években e kivonatokat hideg extrakcióval, főleg emberi placentákból és szarvasmarhák méhlepényéből nyerték.

Hamarosan megjelentek az első testápolók, szérumok, szemránckrémek, arckrémek, maszkok, cellulitkezelő krémek, kézkrémek, rúzsok, szappanok, hajkészítmények és súlycsökkentő gyógyszerek, amelyek már nemcsak placentát, de magzatvízből kivont „amniotikus anyagokat” is tartalmaztak.

A reklámszlogenek tanulsága szerint a placentás krémek kiválónak bizonyultak akne, rosace és psoriasis kezelésében is. Szépségszalonokban történő alkalmazásukkor fényterápiával és iontoforézissel kombinálták annak érdekében, hogy az anyagok még mélyebben hasznosulhassanak.

Habár, a szabályozó szervek megengedő rendelkezéseinek köszönhetően, a placentából és magzatvízből készült kivonatok kozmetikai alkalmazása gyorsan terjedt Európában - különösen Franciaországban -, a tényleges hatásosságukra vonatkozó valódi kísérleti eredmények idővel mégis megkérdőjelezhetőnek bizonyultak. Inkább azon a marketing-természetű feltételezésen alapultak, hogy „ami a magzatnak jó, az a bőrnek sem lehet rossz”. 

Az amerikai piac nagyobb szigorral őrködött a kozmetikai piac tisztasága felett, mint az európai, így az 1938-as Élelmiszer-, Gyógyszer- és Kozmetikai törvény (FDCA) rendelkezéseire hivatkozva irtotta a túlzó kijelentések alkalmazását és a „hamis, félrevezető ábrázolásokkal” ellátott címkéket.  

Így járt Lambert Hudnut is termékeivel, aki 1958-ban ugyan sikerrel vezette be Elixír Natale és Cream Natale fantázianevű placentás kozmetikumait az amerikai piacra, de megtévesztő reklámszlogenjei miatt azok gyorsan kivonásra is kerültek a hatóságok által.

Nem volt számára ismeretlen ez a kudarcélmény, mivel néhány évvel korábban ugyanígy járt méhpempős kozmetikumaival is. Lambert Hudnut nem csüggedt azonban. Meglovagolva az aktuális kozmetikai divathullámot, gyorsan újra piacra dobta hasonló összetételű termékeit Crème Paradox néven, elkerülve azonban már a korábbi, hangzatos állításokat.

A placentás krémek nyomán sok esetben kialakuló extrém szőrösödés és a szarvasmarhákat érintő száj- és körömfájás kór sem tudott elég erős lenni ahhoz, hogy ne találhatnánk még ma is a piacon, különösen a túlmisztifikált dél-koreai termékek között méhlepénykivonatból készült termékeket.

Azonban, a kezünket őszintén a szívünkre helyezve bevallhatjuk, hogy a szépségápolás színpadán csak az elmúlt néhány száz évben felbukkanó, majd kétséges tapasztalatokat maga mögött hagyva tovatűnő higany, lóvérszérum, teknőcolaj, csirkevér, hangyatojás, nyers marhahús, teknősbékapetesejt kivonat, és a manapság hódító csiganyál, kígyó- és méhméreg mellett a placentás és magzatvíz kivonatos krémek tulajdonképpen már-már majdnem bájosan ártatlannak és fantáziátlannak tűnnek.

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.