Az 1908-as év volt lelkem elhalálozásának és újjászületésének esztendeje. 42 éves voltam és fárasztott már minden, amit a világ sikernek tartott. A rakoncátlan gyermekeim, az ostoba cselédek, volt nejem buta asszonyi mesterkedései és igen, a Gyógykozmetikai Intézet is, ami ekkorra már 16 éve adta a legfőbb célt életemnek. A fenntartásában volt megannyi munkaóra, milliárd gyomormaró fekete, néhány jól sikerült kártyacsata és nem kevés vesztes. De a nők szerették. Omlottak érte, orvosi munkámért és személyemért. E rajongás volt a legfőbb olaja elmém gépezetének.

Egy napon a polgármesterasszony bibircseit röntgeneztem egykedvűen, amikor fülembe súgta bizalmasan, hogy férje elindítja a budapesti villanyosítási programot. Szegény asszonynak fogalma sem volt, hogy micsoda nagyívű vállalás ez a jövőre nézve és mekkora lelki muníció nekem.

Agyam egészen megdelejeződött a váratlanul rám törő ötletek sokaságától.

Szintén bőrgyógyász Robert barátom bécsi asztalfiókja akkora már évek óta duzzadt a házi arcszépítő villanyosberendezések terveitől. Tudtam, hogy soha nem lesz megfelelőbb pillanat arra, hogy segítségével belevágjak ezek megvalósításába.

Páratlan odaadással ástuk bele magunkat a munkába, így néhány hónap alatt elkészültek a nagyszerű áramhajtányos masszáló készülékek a hozzájuk tartozó arcszépítő csomagokkal. Ám amilyen telhetetlen a női hiúság, rendre jöttek a csacska női megkeresések, hogy „a nagy tiszteletű Doktor úrnak van-e ismerete ennél is hatékonyabb arczhygieniai beavatkozásról”.

Lári-fári női szeszély-mondtam is, mert felettébb bosszantott a dolog. Hiszen, addig is olyan úton jártunk folyamatosan, amelyen egyetlen bőrgyógyász doktor sem mert követni bennünket. Kozmetikai masináink, arcgyógyító készleteink páratlan tetszésnek örvendtek, de hiába, mert valahogyan mégis kevésnek tűnt minden. A nők örökké presszionáltak az új és a még újabb felé és én, kellemükben minduntalan gyönyörködő, ámuló gyerekként képtelen is voltam eléggé orrolni a szépség ily buzgó vágyására, hisz ez a fajta női kielégíthetetlenség már oly sokszor lendítette tovább gondolkodásomat és terelte ismeretlen, sikeres ösvényekre a múltban.  

Robert barátommal két döntetlen ulti-máriás alatt hát meg is diskuráltuk az új lehetőségeket, például a paraffinos arcfeltöltő eljárások kísérleti eredményeit. Abban láttuk a jövőt ugyanis. A kísérletekbe bevont tengeri malacok már úgy tűnt, eléggé kedvelik a hideg paraffint, ám egyre sürgetőbb volt a kérdés, mit szólnak ehhez a ráncot vetett valódi női teintek? Tényleg nyom nélkül betölthető és visszaszívható az anyag emberi arc esetében is, amennyiben az igény úgy kívánja?

Világosan láttuk, hogy történetesen a Madarassy báró kuzinjain mégsem fejleszthetjük tökélyre az eljárást. De akkor miként tegyünk szert megfelelő női arcocskákra a további kísérletekhez?

Az én zsivány Robert barátom ördögi tervet eszelt ki azzal a fenemód csavaros észjárásával! Cselédnek való szerény, árva leányokat szereztetett velem a Magyar Úriasszonyok Lapjából. Jött is mind csillogó szemmel és fortunának hála, egyik csúfabb volt, mint a másik.

Gondoltuk, ezeken még az is csak hasznot hajt, ha balul sül el a dolog.

Sorba állítottam őket, hogy megtudakoljam mi az, amitől menten szabadulnának, ha lehetne. Én magam túl hosszú listába bocsátkoztam volna randaságuk okán, így rájuk hagytam a döntést. Pironkodtak, vonakodtak, de csak elárulták.

Így hát, rövidesen eljött a nap, amikor az intézet zárórája után diszkréten elvégeztük a remek beavatkozásokat. Kinek itt, kinek ott. Néhány napig rendben gyógyultak is sebek a maguk menetében, de a napok múlásával aggodalmam fokozatosan nőtt. Egyre többen panaszkodtak ugyanis nyugtalanító tünetekre. Pirosság, gennyedzés, fájdalom. Tanácstalanságomat leplezendő, igyekeztem bíztatni őket, hogy „a pionírok élete nem mindig könnyű” és, hogy ”bátorságukkal biztosan beírják magukat a bőrgyógyászat történetébe”, de egy idő után kevésnek bizonyultak szavaim.

Hiába is vetettem be az összes ismert gyógymódot, a sebek csak duzzadoztak, vereslettek, váladékoztak. Nem volt tréfadolog ez, mert hát isten mentsen, hogy híre menjen a dolognak az Országos Orvosszövetségnél. Tudjuk, hogy a cseléd az a fajta, aki bármily ostoba, azért ritka nagy önérzettel születik.

Mondtam is Robertnek, hogy ezek úgy viselkednek, mintha a tökéletes szépségükhöz már csak épp az a csekélyke hiányzott volna, ami csorbát szenvedett. Nyomorultak tán azzal álmodnak, hogy az orruk egyszer majd kiér a hamulúgfőző vájlingból és válhatnak még kézimunkázó úriasszonnyá. Naiv Hamupipőkék mind, én mondom, de valami megoldást mégis találnunk kellett. Robert barátom azonban, agyafúrt ötletével, mint minden nehéz helyzetben, most is megsegített.

Szaladtam is másnap a Gerbaudba: -Uraim!-kiáltottam. Ulti-máriás parti a huszonnégyes asztalnál! Öt fiatalembert várok! A nyertesnek felajánlom kiváló, vidéki vadászházamat! A vesztesektől viszont én kérhetek valamit! Csak bátrakat várok!

Öt pénzsóvár ficsúrka őgyelgett a helyiségben, na mondom, - Fiatalemberek! Itt a vissza nem térő lehetőség a meggazdagodásra.

Több se kellett nekik. Éjfélig kártyáztunk. Látszott, hogy a fiatalurak még nem tettek szert e tudomány rejtelmeire. Szerencsémre. A kártyacsatában súlyos vereséget szenvedtek, így „most én jövök kis barátaim”- gondoltam.

A helyzet súlyos volta azonban kikövetelte, hogy az úri becsületszavukra később, nyugodtabb körülmények között még emlékeztessem őket.

Meginvitáltam hát magamhoz mindegyiket másnapra, mert az idő rendkívüli módon sürgetett.

Egész éjjel csak forgolódtam és a körmönfont szónoklatomon gondolkodtam, hogy szemük elé varázsolhassam azt a tündérlencsét, amivel a felszolgálást végző cselédkoszorúban képesek lesznek meglelni a gráciát.  A szakmai hírem volt a tét, nem hibázhattam.

Néhány óra felszínes csevegést követően összeszedtem magam és díszes retorikával méltattam a fiatalemberek bátorságát, amiért a kártyapartira anélkül jelentkeztek, hogy tudták volna, e vállalásukat milyen nagyszerű lehetőség követi majd, még ha veszítenek is! Persze, a pofájukat elnézve, más egyéb lehetőséget úgysem tartogatott volna az élet számukra, de ezt nem mondhattam nekik.

Előtte, többször meghánytam-vetettem magamban felajánlásom pénzügyi vonatkozásait, de arra jutottam, hogy kártyán szereztem, kártyán adom is tovább. Könnyen jött-könnyen megy, ennyivel tartozom a becsületemnek.

Különösen, hogy orvosi megítélésem és egzisztenciám kérdése forgott kockán.

Felajánlottam hát mind az összes isten barmának százezer koronát és egy takaros vidéki házacskát. Csak úgy elnyúlt a képük, amikor bejelentettem. Azt hitték agyszélhűdés ért és félrebeszél a szám. Folytattam is gyorsan, mielőtt hibbantnak gondolnának:

• Egy, uraim egyetlenegy feltétele van már csak annak, hogy önök egy a boldogabb jövő ösvényére helyezhessék lábukat támogatásommal! -mondtam.
• Íme e csodálatos hölgykoszorú, nézzenek csak körül! Önök, szerencséjüknek, bátorságuknak és az isten adta lehetőségnek köszönhetően a mai napon szabadon választhatnak társul e leányok közül egyet! Se az anyagiakra, se a szervezésre ne legyen gondjuk! Én minden költséget és gondot viselek! Egyetlen dolguk lesz csak a következő években! Élvezni, fortuna ölükbe hulló adományát és nem feledni egy percre sem az úri becsületszó mindenek feletti fontosságát, amely egy igaz és nemes jellemű embernek legnagyobb kincse e világon!

Ebben ugye egyetértünk, Uraim?

© A blogbejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll, másolni és más által saját forrásként közzétenni tilos.

Fotó: https://www.europosters.hu/uevegkep/art-woman-silhouette-w-v27120?fbclid=IwAR3ECbUx3yOdKyy_fLn3MOngZ5EEV5Wfdl5Yo-3mY2-g_CJSqeBloyLPGXo